Bolyongás

Határozottan nem szeretem a luxust. Méginkább a luxusutakat, amikoris megmondják, hogy hova, mikor, merre, hogyan, kivel kell menni. Szeretek inkább magam, szabadon utazni. Nem utazni, inkább bolyongani -igen, talán ez rá a legmegfelelőbb szó. Bolyongás. Számomra a világban való helyed keresésének a fogalma. Szeretek bolyongani, s szeretnék még messzebb bolyongani. 
Wanderlust. Ez az angol megfelelője. 

Azthiszem, azt foglalja magába, amikor nem az ötcsillagos szállodákban szállsz meg, hanem kis motelekben, sátrakban éjszakázol, olcsó sört és bort iszol, megismerkedsz a helyi emberekkel, szokásokkal, megízleled az ottani kávézok atmoszféráját, s a kávéspecialításukat. 

Nem tudom, talán minden emberben meg van az a tűz, az a belső tűz, nyughatatlanság, hogy menni kell, menni, menni, csak el innen. Lehet, hogy csak azokban az emberekben van meg, akik megunták a szürke életet, s ki akarnak törni, de korlátozva vannak, szárnytöröttek. Mert ez nem más, mint a képzeletbeli szárnyaink kitárása, hogy felfedezhessük a tágas világot, de valami/valakik visszatartanak. A szabályok, melyek úgy gúsba kötnek minden egyes embert, mint egy nehéz lánc. 

 Ki akarok szabadulni.

Helyhez láncol a boldogtalan, semmivé porlasztó szerelem; az iskola a szüleim, a törvények... és a lista majdnem végtelen.
Ordítani akarok, elszabni a láncokat, s a törött szárnyaimmal együtt felülni a következő nemzetközi vonatra, s onnan nézni, ahogy felkel a nap. 
Érezni akarom a tengerpark homokját, s ahogy a víz nyaldossa a lábujjaimat. Érezni akarom a hegyek friss levegőjét, szelíd farkast látni. Érezni akarom Oroszország rideg, bűnökkel teli levegőjét.
Érezni akarom a szabadság ízét, ahogy csak felszállok egy távolsági buszra, és nem tudom, hogy merre tartok. Új embereket akarok megismerni, kultúrák széles skálájából. És mindeközben, valahol az úton megtalálni önmagam.